Translator’s Note:
Lőrinc Szabó is one of the giants of the Hungarian literary scene of the mid-20th century. He often invoked his children Klara and young Lőrinc – famously nicknamed Lóci – in his poems. It is these poems that endeared me to his work, as I also enjoy reciting poems and singing songs with my kids. Often Szabó carries on a dialogue with his children in his poems, with phrases extending between verses, making the translation a uniquely challenging and rewarding experience.
Little Klara’s Surprise
Klara approached, “Dad, I need money!”
“Maybe tomorrow.” “Now! For books!”
I rummaged again through my wallet,
“Sorry.” She looked incredulous:
“Not a dime? You’ve got to be joking!”
and she started to laugh out loud,
“I need books and pens — how could you not?”
“I just don’t have it,” I avowed.
Her eyes lit up, suddenly. “Well, then,
there must be some in Mommy’s purse!”
But her billfold also was empty:
“This is an unexpected curse,”
said the little girl indignantly,
and where she’d seen money before,
without luck she searched in every nook
and she pulled out every last draw’r.
“Really, nothing,” she whispered at last,
then broke out, her grievance released:
“A proper household should always have
twenty dollars, or so, at least!”
Twenty dollars … sure,” I said, amused,
and she continued: “Certainly,
we aren’t poor, after all, are we!”
Repeating this, incessantly,
then, grew silent — perhaps this isn’t
a proper household, she surmised,
and sorrow in her eyes was eclipsed
by an overwhelming surprise.
Kis Klára csodálkozik
Jött a kis Klára: – Apu, adj pénzt!
– Majd holnap. – Most! irkára kell! –
Megnéztem mégegyszer a tárcám:
– Sajnos, nincs. – Ő nem hitte el:
– Nincs egy pengőd? ugyan, ne viccelj! –
és hangosan fölnevetett:
– Irkára kell, hát hogyne volna!
– Kéne, de ha nincs, hol vegyek?
– No, majd anyu retikülében! –
villant fel ekkor a szeme.
De a retikülben se volt pénz:
– Ilyet még nem láttam sose, –
szólt méltatlankodva a kislány
s ahol valaha pénz akadt,
eredménytelen huzogatta
sorra mind a fiókokat.
– Csakugyan nincs, – suttogta végül,
aztán kitört keservesen:
– Egy rendes házban legalább száz
pengő mindig kell hogy legyen!
– Úgy… száz pengő… – mondtam, mulatva
és ő folytatta: – Úgy bizony,
hiszen mi nem vagyunk szegények! –
Ezt hajtogatta makacson,
majd, elhallgatott, gyanakodva,
hogy mégse rendes ez a ház
s szemében a szomoruságnál
nagyobb volt a csodálkozás.
Lóci Writes a Poem
Easter season upon us. Outside
in the garden, a lamb bleating,
apple trees just now starting to bloom,
peach blossoms begun receding,
I had just undertaken to cast
life and death into poetry,
when suddenly the door swung open,
and Lóci stepped in front of me
and he announced: “Dad, I wrote a poem!”
“But, you don’t yet know how to write!”
“I didn’t write it, I thought it up.”
“Let’s hear it.” “Listen up, alright?”
said Lóci, and began to recite
his composition made of two lines:
“He who gives life day after day
can suddenly take it away.”
I raised my eyebrows high: “Who?” I asked,
“Who is it about? Is that it?”
“It’s about God, that is the title!”
came the rejoinder from the kid.
“Don’t you think that it’s missing something?”
I asked, with genuine surprise.
“No,” said he, “this is life, and from this
everything else you can surmise.”
“Correct, this does say it all, you’re right,
nice poem, go play now, well said!”
Half-astounded I kissed my son’s,
my Lóci’s six-year-old forehead …
He ran off … Outside a lamb bleated
and the bright light of springtime shone,
and I, with thoughts hopelessly scattered,
wrote this poem instead of my own.
Lóci verset ír
Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,
én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt
s megszólalt: — Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No, halljuk. — Hát figyelj ide, –
szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”
Én nagyot néztem: — Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:
– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kiváncsian.
– Nem hát, — felelt ő, — ez az élet,
ebben már minden benne van.
– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…
Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.
***
Translator’s Bio:
Joe Váradi is a writer and poet, mainly of social and political satire, and a translator of his native Hungarian into English. He is the editor of the online poetry publication No Crime in Rhymin’, and his translations have been published in Cricket Magazine, The Athena Review and The Emma Press.
***
Photo by Kevin Gent on Unsplash
